3. Az innovációs folyamatok két megközelítése

A neo-korporatista irányzat

A neo-korporatista értelmezésben az innovációs folyamatokat a közösségi és a magánszektor közreműködésével létrehozott koordinációs intézmények (regionális innovációs központok, technológia transzfer ügynökségek) szervezik, ezek közvetítik az információt az innovációban érdekelt vállalati szektor és az elsődlegesen oktatási intézményként definiált egyetemek között. Ezen modell alapján Európa több régiójának innovációs rendszerét elemezve Viale kritikusan megállapította, hogy „az ügynökségek ritkán képesek betölteni tudásközvetítő feladatukat, működésük nem eredményez valódi innovációt, és nagyon sok esetben technikai segítségnyújtási intézménnyé degradálódnak”.1  Ennek oka, hogy még a fejlett országokban működő koordinációs intézmények sem rendelkeznek megfelelő információval, szaktudással és tapasztalattal ahhoz, hogy képesek legyenek hatékonyan közvetíteni az eltérő kódrendszerrel kommunikáló vállalkozói és egyetemi szféra között. A neo-korporatista modell kommunikációs hiányosságai folytán Viale szerint ez „hatástalan, védekező válasznak tekinthető” azokra az innovációs kihívásokra, amelyek az integráció révén kívánják növelni az eredményességet; de amelyek hosszú távon nem válhatnak az új innovációs folyamatok által megkövetelt hálózat kialakítás elvi alapjává.

Az evolucionista irányzat

A másik jelentős, ún. evolucionista irányzat a fentivel ellentétben az érintettek közötti egyéni kezdeményezésekre, az alulról felfelé épülő (bottom-up) szerveződési elvre épít. Ennek révén együttműködések, stratégiai szövetségek jönnek létre, illetve hibrid-intézmények alakulnak, mint például az egyetemek által alapított inkubátorházak. „Az innovációs folyamat spirálszerű, a visszahatások révén egyre magasabb szintű együttműködést tesz lehetővé, miközben például az egyetemek hagyományos funkcióját, az oktatást is gazdagíthatja”.2 Az evolucionista TH az innovációt erősítő tudás infrastruktúra kialakulásában jelentős szerepet tulajdonít annak a transzformációnak, amely során a három érintett részben átveszi egymás szerepét. Amikor egy egyetem inkubátorházakban új cégeket alapít, akkor valójában vállalkozói funkciókat teljesít. A kormányzat, amikor programokon keresztül és támogató szabályrendszer révén segíti ezeket az új kezdeményezéseket, átveszi a vállalati szféra feladatát. A vállalkozói kör pedig az egyetemektől vállal át feladatokat, amikor fejlesztő tréningeket tart és kutatóintézeteket működtet.3

Az innovációs folyamatok jellegének a változása elsősorban az érintettek számának a növekedésében, a feldolgozandó ismeretek mennyiségében és a folyamat sebességének rohamos felgyorsulásában érhető tetten. Az innováció már nem egyetlen intézmény (vállalat) keretei között valósul meg, hanem innovációk összetett rendszerében,4 amelyben a tudásháló az ismeretek megszerzésének és a tudás áramlásának új, szinergikus hatásokat erősítő megoldása.5 Bármely szervezet úgy működik, mint egy ökoszisztéma, azaz alkalmazkodó, fogékony a tudás megosztására, és erős szálak fűzik a közösséghez. Az innovatív vállalat dinamikus, partnerségre törekvő, befogadó, fejlődő, közösségi, egyensúlyos, tudását megosztó, csapatmunka, közösségileg elismert, nyitott és becsületes, fogékony és válaszra kész. 

Hivatkozások:

1. Viale, R. – Ghiglione, B.: The Triple Helix model: a Tool for the Study of European Socio Economic System – Rosselli Foundation Scientific Report, 2000.
2. Noszkay E.: A felsőoktatási intézmények tudásközpont és tartalomszolgáltató szerepei az E-társadalom kiépítésének szolgálatában – VIII. Országos (Centenáriumi) Neumann Kongresszus, 2003.
3. Leydesdoff L. – Etzkowitz H.: The Transformation of University-Industry-Government Relations – EJ of Sociology, 2001
4. Leydesdoff L. – Etzkowitz H.: The Transformation of University-Industry-Government Relations – EJ of Sociology, 2001.
5. Burke, J.: Tudásháló – Alexandra Kiadó, Pécs 2001, p. 12